-    Itt a kulcs fiam, legyen sok örömed ebben a lakásban!
Ezek voltak a fater utolsó szavai, aztán eltűnt a repülőtér forgatagában. A csajom – akivel kész lettem volna leélni az életemet - nem sokkal apám külföldre költözése után hagyott el.  Egyedül maradtam. Anyám már jópár éve meghalt, a többi rokonommal meg nem igazán volt meghitt a kapcsolatom. Néhány haverom maradt, de talán csak Tamást, az egyik kollégámat merném igazán a barátomnak nevezni.
Ez az egész magány úgy szakadt rám, mint egy nyári vihar. Bánatot kellett volna éreznem és magányt, ám ehelyett valami tompa közöny került oda, ahol fájdalmas érzéseknek kellett volna lenniük. Valami ősi túlélőrendszer kapcsolhatott be, ami megvédett attól, hogy teljesen összeroppanjak.
Ekkor határoztam el, hogy úgy fogok élni, ahogy én szeretnék:
Annyi lánnyal és nővel fekszek le, amennyivel csak tudok.
Kezdetnek vettem az ágy mellé egy piros fénnyel világító lámpát. A többi már csak a kemény felkészülésen múlt. Nem viccelek, tényleg ezen múlt.